Nem csak a Pokémon, hanem egy másik nagy sorozat is a reneszánszát éli idén: Harry Potter varázsvilága ismét a reflektorok kereszttüzébe került, mely egyrészt köszönhető a Legendás Állatok és Megfigyelésük film érkezésének, másrészt pedig a Harry Potter and the Cursed Child (Harry Potter és az Elátkozott Gyermek) színdarab londoni bemutatójának, mely meglehetősen szorosan kapcsolódik az eredeti részek eseményeihez. Az előadás története könyv formájában is kiadásra került, erről és magáról a cselekményről osztanék meg pár gondolatot az alábbiakban.

Egyes számú technikai tudnivaló: a Harry Potter és az Elátkozott Gyermek nem egy hagyományos értelemben vett regény, nem Rowling 8. kötete, hanem a színdarab átirata. Lényegében egy forgatókönyvet kell elképzelni, nincsenek tehát hosszas, mindenre kiterjedő leírások a környezetről vagy a karakterekről, sőt, szinte egyáltalán nincs narráció, csak a párbeszédek viszik előre a történetet. Nyilván ez rossz hír azoknak, akik egy újabb J.K.Rowling stílusában íródott epizódra számítottak, hiszen ezúttal sokkal több minden van pusztán a képzelőerőnkre bízva - ami nem feltétlenül baj, sőt. Én így is kifejezetten élveztem az olvasást.

Az előző rész tartalmából: a képregénykiadással foglalkozó Atlas Comics hiába próbálkozik, a kezdeti sikerek dacára nem tudja visszahozni a köztudatba a szuperhősök kalandjait. Erre szinte a semmiből feltűnik a színen egy bizonyos DC Comics, és jelmezes igazságosztóival elkezd sikert sikerre halmozni... Természetesen az Atlas - avagy most már Marvel Comics - válaszlépése sem váratott magára sokáig, íme a folytatás!

Emlékeztek még Stan Lee-re, aki korábban irodai asszisztensként, majd szerkesztőként dolgozott a kiadónál? A fiatalembernek 1961-ben volt egy igen merész gondolata: dobjunk el mindent, amit eddig a szuperhősökről gondoltunk, és induljunk tiszta lappal. Kezdjük például azzal, hogy ezek a történetek eddig főleg gyermekeknek szóltak - miért ne alkothatnák felnőttek a célközönséget? Miért ne lehetnének a szuperhősöknek is olyan nagyon is valós problémáik és nehézségeik, mint a hétköznapi embereknek? Attól, hogy valakinek szuperereje van, miért kellene egyből tökéletesnek is lennie...?

Stan Lee új szuperhősök egész lavinájával állt elő, akik tökéletesen tükrözték ezt a fajta új felfogást. A Marvel kiadó első valódi szuperhőscsapata (melyet egyébként a DC Igazság Ligájára szántak válaszképp), a Jack Kirby nevéhez köthető Fantasztikus Négyes például csupa hús-vér emberből (vagyis inkább lényből) állt: szuperképességek ide vagy oda, a tagok mindegyikének megvolt a maga problémája, családként pedig olyan hétköznapi nehézségekkel is szembe kellett nézniük, mint nekünk, olvasóknak. Ott volt aztán Pókember, akinek a tinédzserkor kihívásai és a kevés önbizalom mellett még egy titkos személyazonosság súlyát is cipelnie kellett a vállán. Míg más éjszaka a háziját írta vagy bulizott, addig ő magára öltötte piros-kék pókruciját, és New York utcái felett lengedezett arról gondoskodva, hogy szülővárosa egy fokkal biztonságosabb hellyé váljon!

Különösebb kommentár nélkül (na jó, egy-két mondattól eltekintve) bedobálnám ide a napokban lezajlott Comic-Con azon előzeteseit, melyeket mindenképp érdemes megtekinteni, ha még nem tetted volna meg. Jöjjön a lista!

Doctor Strange

Doctor Strange debütálásával megérkezik a mágia a Marvel filmes univerzumába, ezzel együtt pedig áll-leejtős látványvilágra is készülhetünk. Izgalmasnak tűnik, ráadásul a szereposztás is kifejezetten erős - innen nehéz bármit is elrontani!

A Marvel manapság már mindenki számára jól ismert márka, ami a képregények mellett filmekben, sorozatokban, játékokban is rengetegszer visszaköszön. Új cikksorozatomban visszautazunk cirka 75 évet, hogy megnézzük, egészen pontosan honnan is indult a Marvel Comics kiadó története, milyen kezdeti nehézségekkel kellett szembenézniük, kik voltak az első szuperhőseik, és hogy keveredett a képbe a Marvel-filmek állandó cameo-sztárja, Stan Lee! 

A Marvel Comics hosszú, szuperhősökkel és jobbnál jobb történetekkel teli idővonala 1939-ben kezdődik: az elsősorban ponyvairodalomban érdekelt Martin Goodman ebben az évben alapította meg a Timely Comics néven futó kiadót, mely a szuperhősös képregényeket választotta fő profiljául. Első kiadványuk, a Marvel Comics #1 többek közt a lobbanékony Fáklya és az "emberi tengeralattjáró" Namor kalandjait tartalmazta, akik meglepően jó eladásokat produkáltak az újságárusoknál, több mint 900,000 példány ment el két hónap alatt a füzetkéből.

A folytatás nem is volt kérdéses, a gyors sikereken felbuzdulva a csapat két nagy névvel bővült: Joe Simon és Jack Kirby ma már valódi legendának számítanak a képregényiparban, és valószínűleg sokat köszönhetnek annak, hogy Martin már a kezdetek kezdetén is látott fantáziát bennük.

Kezdjük rögtön azzal, hogy a film szerintem nem lett akkora apokalipszis, mint ahogy azt rengeteg kritikus beharangozta világszerte. Jómagam szinte már rettegve ültem be a moziba a sok negatív vélemény miatt, és fel voltam készülve rá, hogy ezzel a filmmel egy életre leírja magát számomra az X-Men sorozat - ennek ellenére a két és fél órás film végig lekötött, érdekelt, hogy hogyan alakul a cselekmény, sőt, még izgultam is a hősök csapatáért (noha tisztában vagyok vele, hogy képregényfilmben meghalni kb. olyan mindennapos dolog, mint lemenni kenyérért a boltba).

De - és akkor most jön az a rész, hogy miért van igazuk a kritikusoknak sok dologban - nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy ez a Singer-trilógia leggyengébb darabja. Az Elsők mert több lenni puszta szuperhősfilmnél, és egy fantasztikus körítéssel ellátott eredettörténetet épített az X-Men filmes univerzumának, az Eljövendő Múlt Napjai pedig komplexitásával és cselekményével tűnt ki a tucatnyi különböző képregényfilm közül. Az Apokalipszisnek sajnos nincs semmi ilyen ütőkártyája, hiszen a forgatókönyv teljesen szokványos módon épül fel: a főgonosz csapatot gyűjt maga köré, világpusztító hadjáratra indul, közben pedig a jófiúk csapatából kiesnek a veterán tagok, de végül pár újonc segítségével szembe tudnak szállni a gonosszal, hogy újra megmentsék a világot. Meglepő? Nem. Működik? Néha igen, néha kevésbé.

A megszokottnál kicsit személyesebb jellegű poszt következik, ami csak érintőlegesen kalandozik el geek irányokba: az alábbiakban kétnapos Londoni kirándulásomról és az ott szerzett élményekről olvashattok. Kíváncsi vagy rá, mi mindent lehet megnézni kevesebb mint 48 óra leforgása alatt az Egyesült Királyság nyüzsgő fővárosában? Íme a válasz!

Az egész londoni kirándulás ötlete derült égből villámcsapásként jött: fapados járaton kicsivel több, mint egy felnőtt bérlet áráért kaptunk barátnőmmel két jegyet oda-vissza, Airbnb-n néztünk hozzá egy olcsó, ám szimpatikusnak tűnő szállást, majd elkezdtük tervezgetni a többi részletet is. A Madame Tussauds és a London Eye volt a két biztos pont, amit mindenképp meg akartunk nézni - ezekre meg is vettük előre a jegyet, hogy pénzt és időt spóroljunk -, illetve a reptéri tranzitot is előre lefoglaltuk (ez kb. ugyanannyi volt, mint a repjegy). Így, hogy szépen előre megvettünk mindent, amit lehetett, és csak apránként költöttük a pénzt, kevésbé volt megterhelő a pénztárcánk számára az angliai kiruccanás.

Ott van a világ legokosabb emberei közt, egy olimpikon ügyességével és gyorsaságával rendelkezik, nem ismer félelmet harc során, és ha kell, a diplomácia útvesztőiben is ügyesen kiigazodik országa királyaként. Fekete Párduc egyike a Marvel legjelentősebb karaktereinek, aki nem kevesebb, mint fél évszázadnyi képregényes történelmet tudhat maga mögött, és most már a mozivásznak meghódítása sem áll távol tőle. Bemutatjuk T'Challát, Wakanda királyát!

Háttérsztori

Létezik egy fiktív afrikai királyság a Marvel-univerzumban, Wakanda. A wakandai uralkodócsalád vérvonala az ősidőkig nyúlik vissza: a feljegyzések szerint több mint 10,000 évvel ezelőtt élt Wakanda első királya, azóta pedig apáról fiúra szállt az uralkodói cím és vele együtt egy különleges szerepkör is, melyről még később szót ejtünk. Az ország a történelem során elég gyakran került különböző nagyhatalmak célkeresztjébe, melynek oka nem más, mint a Wakanda területén megbújó óriási vibránium-készletek - ez az a nagyon ritka, különleges erősségű fém, melyből többek közt Amerika Kapitány pajzsa is készült.

Lassan kezd egy kicsit alábbhagyni a Star Wars láz - talán pont ezért is időzítette mostanra (nagyjából a DVD megjelenéssel egyidőben) a Szukits Kiadó az Ébredő Erő hivatalos regényváltozatának magyar nyelvű kiadását. Annó a Star Wars III: A Sithek Bosszúja kapcsán nagyon pozitív tapasztalataim voltak a könyvadaptációval, így most is lelkesen vetettem bele magam az Ébredő Erő olvasásába - lássuk, milyen lett papíron Rey és Finn kalandja!

Rövid leszek, ugyanis nem célom ezredszer is leírni a Star Wars VII történetét; annyit tudni kell, hogy a film nekem alapvetően tetszett, többször is megnéztem már, minden hibája és kevésbé eredeti húzásai ellenére szerintem egy jól sikerült, látványos, hangulatos alkotás lett. Kíváncsi voltam arra, hogy a könyv mennyit ad hozzá a cselekményhez, kiderül-e bármi extra az olyan szereplőkről, mint Snoke vagy Phasma, illetve sikerül-e regény formájában is átadni a film hangulatát.

Évi 2-3 (de inkább több) képregényes film mellett egyre nehezebbé válik igazán emlékezetes alkotásokat mozivászonra vinni a témában - oké, a Deadpool például a különlegessége miatt kicsit előnnyel indult ilyen szempontból, de mondjuk az Ultron Kora, a Hangya vagy az elvárásokhoz képest kínosat hasaló Batman v Superman koránt sem váltott ki akkora katarzist a nézőkből, mint mondjuk annak idején ezt a Bosszúállók tette. A Russo-fivérek mégis úgy gondolták, megpróbálkoznak a lehetetlennel, és a rendezői széket ismételten elfoglalva csatasorba állították a Marvel filmes univerzumának apraját-nagyját. Hogy mi a fordulat az egészben? Az, hogy ezúttal nem egy nagy, világuralomra törő főgonosszal gyűlik meg a bajuk, hanem egymással.

A film cselekménye nagyjából ott veszi fel az események fonalát, ahol a Tél Katonája véget ért - oké, volt azóta egy kisebb csetepaté is Ultronnal, de most ismét Amerika Kapitányon a fókusz. Egy bevetésük Sólyommal, Fekete Özveggyel és a Skarlát Boszorkánnyal kissé balul sül el, melynek eredményeképp számtalan ártatlan is életét veszti, így ismét a világ vezetői elé kerül az égető kérdés: meddig mehetnek el a köztük rohangáló jelmezes igazságosztók, mennyi áldozatot ér meg a Bosszúállók egy-egy bevetése? A new york-i csata vagy a szokóviai összecsapás is rengeteg áldozattal járt, és erről nem csak a rosszfiúk tehetnek - ez a gondolatmenet vezet végül a Szokóviai Egyezmény megszületéséhez, mely alapján a szuperhősök csak szigorú felügyelet mellett folytathatják tevékenységüket.

A filmekben többnyire annyi szerepe van, hogy a nagyobb ütközetek során lesérül, majd hosszas felépülést követően újra akcióba lép. Kevesen felelnének a "Ki a kedvenc Bosszúállód?" kérdésre az ő nevével, hiszen nincs semmilyen szuperképessége - kitaláltátok már, kiről van szó? Nem másról, mint Sólyomszemről, aki az említettek ellenére a képregényekben nagyon komoly múlttal rendelkezik, szinte az összes nagyobb hős oldalán harcolt már, számos csapat sorsának alakulásában pedig kulcsfontosságú szereplő volt.

Háttérsztori

Clint Barton (vagy Clinton Barton, mikor hogy szerepel) egy amerikai kisvárosban született, gyermekkora egy részét pedig árvaházban töltötte, szülei ugyanis autóbalesetben életüket vesztették. Hatéves korában megszökött testvérével, Barney-val az árvaházból és egy vándorcirkusz társulatához csapódott, ahol hamar felfigyeltek ügyességére és kitartására. A cirkusz egyik mutatványosa, Trick Shot megtanította íjászkodni, Clint pedig nagyon hamar ráérzett a dolog ízére: nem sokkal később már Sólyomszem néven adott elő önálló produkciókat különböző fellépések keretében, ahol hihetetlen íjász-tudásával nyűgözte le a nézők hadait. A cirkusz tagjaival később megromlott a viszonya (az egyik tag, Swordsman konkrétan majdnem halálra verte őt), így ismét továbbállt - ekkor látta Vasembert először akcióban, melynek hatására eldöntötte, hogy ő is jelmezes igazságosztó szeretne lenni.